Én úgy döntöttem, hogy az akárhányszor megszakítható úton Leamington Spában, Warwickban és persze Stratford-upon-Avonban fogok leszállni, reggel 7 körül indultam, este 8-ra Londonban voltam ismét. Leamingtonban kb. egy órát töltöttem, Warwickban kettőt (ebbe a vár persze nem fért volna bele, de mivel nem a fiúkkal voltam, nem is vágytam rá annyira, hogy alaposabban lássam), Startfordban négy órát, ami érzésem szerint még sok is volt, de lehet, hogy csak azért, mert addigra már ronggyá jártam a lábam.
Leamington Spa tulajdonképpen egy fürdőváros, a 19. századtól kezdve folyamatosan egyre népszerűbb és közkedveltebb. Maga a város is nyilván több figyelmet érdemelt volna, de csak a Jepshon parkot néztem meg, aminek a történetéről a wiki link bőséges információval szolgál annak, akit részletesen érdekel. Itt az is megtudható, hogy a kert több díjat is nyert, többek között 2004-ben Nagy-Britannia legjobb parkjává választották. Tényleg nagyon impozáns, viszonylag a reggeli órákban voltam ott, és egy pózoló mókuson kívül (ld. a fotók) mással nem nagyon találkoztam. Ami szép volt még és hangulatos (nem csak itt, hanem a többi állomáson is), az a tradicionális angol teaházak, az urbanizált-globalizált-starbucksosított Londonban csak úgy az utcán ilyeneket már nem igen látni.
A második állomás Warwick (ez magyar link!) volt, itt nagyon sajnálom, hogy nem láttam a Lord Leycester Hospitalt, mert az egy óra nem volt elég rá. Tulajdonképpen a várat sem láttam egyébként, csak kívülről (és a shopban voltam, ajándék miatt a fiúknak, akikkel egyszer majd visszajövünk, ha addig élek is és ha addig még nem növik ki a középkor-rajongást), de az egész város nagyon jó középkori hangulatot áraszt, hangulatos és gyönyörű, a kocsmáktól a játékboltokig mindenfajta kereskedelmi és marketing-tevékenység a medievalizmusra állt rá.
A várat (hivatalos honlapja itt) csak kívülről láttam, több bejárata és megközelítési útvonala is van, az egyiket végigmentem, egy remekül kialakított Robin Hood-hangulatú sötét erdei ösvényen. Maga a vár persze tele van programokkal (lovagi torna, kísértetkastély, kínzókamra, miegymás), egész társulat gondoskodik mindenki szórakozásáról (egy részletesebb blogos beszámolót itt olvashattok - fotókkal).
Némi egyéb infó a várról innen:
Warwick nevezetessége a Warwick-kastély. A nagyszerű középkori vár az ország egyik legszebb főúri otthona is. Az eredeti normann erődöt, melynek helyén 915-ben már szász erődítmény állt, és amelyet Arthur király leánya, Ethefelda építtetett, a 14. században újjáépítették, és hatalmas külső falakkal, tornyokkal erősítették meg Warwick grófjai, a nagyhatalmú Beauchamps- és Nevilles-cssaládok. A kastély 1604-ben a Greville családé lett, akik a 17. és 18. századokban csodálatos főúri otthonokká alakították a kastélyt. 1978-ban Madame Tussaud’s vásárolta meg a kastélyt és a csodálatos termekben viaszmúzeumot rendezett be. A középkori helyiségekből kialakított Nagyteremben és főúri lakosztályokban műtárgyak, a családi gyűjtemények hihetetlen gazdagsága tárul fel a látogató előtt.
A képek pedig alant.
És végül Stratford-upon-Avon (magyar link! a hivatalos honlap pedig itt). A város maga elég nagy csalódás első látásra, úgyhogy aki odamegy, semmiképp ne középkori-reneszánsz csodára számítson rögvest. Teljesen korszerű angol kisváros, és hát az állomásról megpillantható ipari terület sem sugall túl sok jót. Aztán a séta végén persze már elnézőbbek vagyunk.
Sajnos itt sem láttam mindent, amit szerettem volna. A Shakespeare-hez kapcsolódó házakat a Shakespeare Birthplace Trust nevű szervezet gondozza, kétféle jegy váltható, az egyik a Stratfordban lévő három házat tartalmazza (12 font 50 p), a másik pedig a Mary Arden farmot és az Anne Hathaway-házat is (19 font), de mivel limitált volt az időm és gyalog voltam, én ez utóbbiakat nem láttam. A Shakespeare anyjáról elnevezett Mary Arden's egy autentikus Tudor-kori farm, az Ann Hathaway cottage pedig Shakespeare feleségének gyerekkori otthona (a linkekre kattintva sok kép látható).
A jegyem három ház megtekintésére jogosított fel: a szülőház, az ún. Nash-ház (állítólag itt halt meg Shakespeare, miután visszatért Starfordba Londonból) és a Hall croft (Hall doktornak, Shakespeare vejének a háza) meglátogatására.
A szülőház a helyi Shakespeare-központból nyílik (a képeken látszik a kevés humoros elemek egyike, a ház előtti pantomimes, aki Shakespeare szelleme...), az embert nagyon szívélyesen fogadják, viszont a ház megtekintése előtt sajnos nem lehet megúszni a főként videóbejátszásokból és makettekből álló ingyenes (külön hangsúlyozzák!) kiállítást. A videókon részletek láthatóak különféle Shakespeare-drámákból és filmekből, és egy patetikus hangú nő ecseteli William nagyságát és globális kultúrára gyakorolt jelentőségét. Persze lehetnék toleránsabb is, laikusoknak ez nyilván nagyon érdekes (pláne ha beszélnek angolul, mert más nyelvű lehetőség itt nincs), de én mentem volna tovább - az ajtók azonban csak akkor nyíltak, ha az ember végighallgatta, amit kell, és megnézte Leonardo di Capriót meg Kenneth Branagh-t.
Közvetlenül a ház kertjébe egy ún. hall of fame-en végigsétálva ('hírességek csarnoka') juthatunk be, ahol képeket láhatunk Laurence Olivier-ről meg Kenneth Branagh-ról ismét, sőt ott van Kurosawa is, de nem értem, miért nincs ott pl. Peter Brook vagy Trevor Nunn. Szóval az egész kicsit túl áhitatosnak meg nyáladzónak tűnik, de hát elviseljük. Maga a ház szép persze (amúgy az egész városban, ahogy Warwickban is, megőrizék az autentikus építészeti jellegzetességeket), a kertben színészek szavalnak szonetteket, bent pedig korabeli ruhás idegenvezetők magyaráznak mindenféle (szerintem kérdéses) "tényeket" William életéről, és láthatóan nagyon büszkék erre az egészre. A kiállított tárgyak/dolgok persze csak korban stimmelnek (még úgy sem mindig pontosan), nem saját használati eszközök, ám van köztük néhány érdekes dolog. (Például nagy kedvencem volt a 16. századi fedeles szobavécé - ld. fotó!)
Az egyik, ami érdekelt, hogy hogyan bizonyítják, hogy ez a bárd szülőháza: hát korrektül ki vannak állítva az írásos dokumentumok, melyek szerint az itt álló ház William apjáé volt, aki azt a fiára hagyta. A másik fascináció (sic!) az eredeti ablak kiállítva (ld. fotó!), ahová annak idején különböző hírességek vésték autogrammjukat, fel is írtam párat (a teljesség igénye nélkül): Walter Scott, Henry Irvind, Ellen Terry, John Keats, Charles Dickens, Mark Twain, Thomas Hardy és Hawthorne. A mellékelt tájékoztató alapján kerestem persze az aláírásokat, de számba vehető bizonyítékot a szememmel nem találtam, mindenestre az ablak össze van firkálva, higgyük el, hogy a prominensek belevésték kéznyomukat.
A kertben a színészeket nem hallgattam meg (elég volt nekem Sam Mendes), viszont megnéztem a Shakespeare nőivel foglalkozó kiállítást (nem, nem a szeretőiről van szó, hanem a női szereplőkről a darabjaiban ill. a fontos Shakespeare-színésznőkről). Na, és akkor itt láttam egyrészt Ellen Terry asztalát (ld. fotó!), másrészt pedig az előtérben viccesen volt egy faliújság, ahova cetliken mindenki felragasztotta, hogy ki melyik Shakespeare-hősnő szeretne lenni. Volt, aki azt írta, Goneril.... hehe. (=a Lear királyban a legidősebb nővér, persze totálbrutál agresszív és gonosz, mert csak a legkisebbik - Cordelia - a kedves). Nos, ha lehetne választani, én szerintem Viola lennék, mert 1) járhatott nadrágban 2) ... hmmm... állítólag férjhez megy a darab végén, de szerintem ez nem ilyen egyszerű.
Ezután elmentem a Nash-házba, ahol éppen ásatások folynak, ami azért nagyon jópofa dolog, mert a gyerekeket pl. 2 fontért be lehet fizetni kicsit régészkedni, ami szerintem nagy élmény. Amúgy állítólag itt (a ma New Place-nek nevezett rezidencián) halt meg Shakespeare 1616-ban, miután visszavonult Londonból és a színháztól. Nem tudom, most már esküszöm, el fogok olvasni egy rendes életrajzot, mondjuk a Peter Ackroydot (az rendes?), hogy megtudjam, honnan szedik ezeket pontosan. A házban mindenestre nem volt más, csak egy nagyon szép kert és gödrök meg földkupacok.
A harmadik állomás a Hall croft volt, azaz Shakespeare lányáéknak a háza. Mivel John Hall, Susannah (a legidősebb lány) férje orvos volt, a házban található egy lájtos medicina-kiállítás is (a shopban pedig lehet levendulás szappant kapni).
A három ház amúgy nagyjából egy kaptafa, az érdekesség varázsa viszont mintha az első végignézésével elmúlna... van egyébként szuvenírbolt persze, Shakespeare-es ceruzafaragóval és baseball sapkával, meg van könyvesbolt is, ami nagyon hű, mert eléggé kitesznek magukért a kurrens szakirodalmat illetően.
Ezután nem volt más hátra, mint elzarándokolni a Holy Trinity Church-höz és megnézni a mester sírját, aztán sétálni egyet az Avon-folyó partján. A sírt sajnos nem láttam, mert az épület éppen esküvő miatt zárva volt (pedig, hogy kételyeimet - amiket sok minden alátámaszt - és hogy az izgalmat fokozzam, igazán szívesen megnéztem volna), viszont üldögéltem kicsit a folyóparton, figyeltem a kacsákat (felhívnám a figyelmet egy multikulturális madárcsaládra, ld. fotók!), bámultam a béna csónakázókat (és igen, a bérelhető csónakok Shakespare nőalakjairól vannak elnevezve), aztán megnéztem a Royal Shakespeare Company (egy magyar link itt) vonatkozó színházépületeit. Rájöttem, hogy ha máshogy szervezem, nézhettem volna délelőtti előadást is, de mindegy. A környéken minden fel van túrva, ami sajnos rontott a dolog kényelmén kicsit.
5. 40-kor jött vissza a vonat, fél 8-kor már a Marylebone-on voltam.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése